„A költészetben nem lehet csalódni”

Villányi Lászlóval Komálovics Zoltán beszélget

Komálovics Zoltán: Pályádat figyelemmel kísérve úgy látom, hogy kötetről kötetre egyre világosabban rajzolódik ki egy olyan alkotói éthosz, ami lényegileg alakítja költészeted tartalmi és formai mozgásait. Véleményed szerint van-e a költészetnek (és tágabb értelemben az irodalomnak) etikai aspektusa? Tud-e a művekben artikulált személyes éthosz valóságformáló erővé válni?

Villányi László: Az önazonosságot az egyik legfőbb parancsnak tartom. Ne tegyek olyat, ne írjak olyat, ami után rosszul érezném magamat a bőrömben. Bírjak ellenállni a kísértésnek, akár anyagi jóléttel, akár úgynevezett sikerrel kecsegtet. Mindez elkerülhetetlenül ott van a verseim mögött, de ennek kifejtése nem az én dolgom. Igen, úgy vélem, van az irodalomnak etikai aspektusa, a világ dolgaihoz csakis etikus alapállásból érdemes viszonyulni. Felelősséggel kell írnom, ez magasztosnak hangzik, ezért hozzáteszem, a felelősség a költészet iránti ragaszkodásomat jelenti, ne írjak rutinból, tudjak nemet mondani, ha idegen tőlem egy-egy felkérés. Ezért mindig is azt gondoltam, hogy nem hódolhatok be semmiféle ideológiának, ezektől távolságot kell tartanom, nem hódolhatok be semmiféle tekintélynek, védenem kell a kételkedés jogát, a szervilizmus bennem ellenszenvet kelt.

Komálovics Zoltán: Korunk egyik legmeghatározóbb ajánlata a sokszínűség, az újraszituálás folyton változó szüksége és kényszere. E tekintetben a te pályád mintha az ellenállás megnyilatkozási formáit juttatná szóhoz. Van-e relevanciája a költészetben, a művészetben a stabilitás klasszikus értelmű erényének? Milyen következményei vannak a Szent Benedek-i állhatatosság, a helyhez kötődő hűség attitűdjeinek?

Villányi László: A hely ebben a vonatkozásban nem feltétlenül fizikai, sokkal inkább hűség mindahhoz, amiben hiszek, ami megtartó erő. Nálam ez együtt járt azzal, hogy nem hagytam el azt a helyet, ahol nem sérült az otthonosság érzete. Az ellenállás a trendekkel, divatokkal szemben lett egyre erősebb. Az adott kor annyi mindent ajánl, de én semmiféle kényszernek nem szeretnék engedelmeskedni. A sokszínűség persze lehet pozitív, ha a nyitottságról, az élet sokfélesége iránti figyelemről, kíváncsiságról van szó. Stabilitás nélkül el sem tudom képzelni az életemet.

Komálovics Zoltán: A költészeteddel foglalkozó elméleti és kritikai reflexióban visszatérően megjelenik a Villányi-versalakzat fogalma. A kifejezés azt az összetett viszonyrendszert igyekszik megragadni, ami a verseidben működő poétikai-retorikai-grammatikai eszközök szintéziséből áll elő, azaz létrehozza a versek nyelvi megalkotottságának „rafináltságát”. Véleményed szerint hogyan viszonyul egymáshoz
a költészetben ihlet és konstrukció?

Villányi László: Az ihlet fogalmát valamiféle misztikus aura lengi körül, ami nem szerencsés, de jobb híján, ha már rákérdeztél, használom én is. Számomra egy rendkívül koncentrált állapotot jelent, amikor több lehetek köznapi énemnél, mozgósítani tudom mindazt a tudást, ami által megszülethet a vers. Az ihlet viszont nem a semmiből teremtődik, megelőzi a költészeti élmény, ami inspirál, versbe kívánkozik. Évtizedekkel korábbi emlékeim tűnhetnek fel más fényben, amiknél akkor fel sem merült a versbe emelés lehetősége, de az ihlet által átlényegültek. Vagyis úgy vélem, nem szabad sietni, ki kell várni az újjászületés idejét, akkor is, ha az emlékeimet abszolút költőinek gondoltam.

Komálovics Zoltán: Weöres Sándor A vers születése című vallomásában a vers keletkezésének lényegalkotó elemét a hangulatban és a ritmusban látja. A te alkotói gyakorlatodban hogyan zajlik a verskeletkezés rituáléja?

Villányi László: Változatlanul kézzel írok, szükségét érzem az anyag érintésének, a tollét és a papírét, szeretem a kézírás lendületét. Olykor csak ihlettöredéket élek meg, lejegyzem, aztán egy idő után elválik, érdemes-e megőrizni, megtalálja-e a helyét. A belső gomolygáshoz meg kell találnom a megfelelő szavakat, akkor indul el a vers, ha megfogalmazódik az első sor, ha érzem a ritmus lüktetését, ha érzékelem a formát. Ilyenkor szinte magától működik a nyelv, leíródik egy olyan szó vagy sor, aminek több rétege van, s igaz lesz ez az egész versre. A kevésbé sikerült verseim esetében erősebb volt az inspiráció, mint az ihlet, tévútra vitt a lelkesedésem. Az intuíció szerepe sem elhanyagolható, József Attila tétele ma is érvényes. Ha megkérdeznéd, hogy melyik képességemmel vagyok megelégedve, akkor az intuíciót mondanám. Olykor az álom is versképző lehet. Vagy harminc éve, a másik kontinensen álmomban lányok emeltek a magasba, kézről kézre adtak. Egy diák kiabálta: emberek, ne üljetek otthon, gyertek ki a hóba! Egy ilyen álmot vétek lett volna feledésre ítélni. Néhány hónapja nyelvi álmom volt, egy vers zárásán törtem a fejemet, sikerrel, mondogattam magamban, olyan sokszor, hogy ébredés után is megmaradt. „Sziklának vetve hátukat / hallgatták a tengert”. Nem hagyott nyugodni ez a két sor, variációk születtek elé, és a versben úgy ismétlődnek, mint álmomban.

Komálovics Zoltán: Verseid lényegalkotó eleme a zeneiség. Melyek azok a zeneművek, műfajok, amelyek meghatározó módon alakították a költészetről, művészetről vallott felfogásodat? Milyen módon érvényesülhet a zenei inspiráció a költészet alapvetően verbális valóságában?

Villányi László: Akkor teljes egy napom, ha nem múlik el zenei élmény nélkül. Az utóbbi időben vissza-visszatértem Bach Oboa – hegedű kettősversenyéhez, Chopin a-moll mazurkájához és César Franck Hegedűszonátájához. Koncepció nélkül hallgatom egyik vagy másik zeneszerző darabjait, leveszek a polcról egy CD-t, vagy a zeneirodalomban tájékozott barátaimtól kapok egy linket, gyakorta előfordul, hogy a Bartók Rádióból szól egy tétel, s kíváncsivá tesz az egész műre. Amikor Pablo Casals könyvét olvastam, akkor tőle hallgattam felvételeket, a napokban pedig Robert Schumann levelei bűvöltek el, így az ő szerzeményei kerültek előtérbe, és Clara Schumannéi, melyek megerősítettek abban, amit érzékeltem a levelekből, hogy férjének szellemi társa is volt. Persze az igazi az, ha a helyszínen élhetem át
a muzsikát. Az elmúlt év őszén volt egy kivételes zenei élményem, a győri székesegyházban hallhattam Istvánffy Benedek miséjét. A mű 250 évvel korábban hangzott el ugyanott, Zichy püspök papi szolgálatának ötvenedik évfordulójára született, színvonalában vetekszik a neves kortársak szerzeményeivel. Fagottművész barátomtól megkaptam a korabeli beszámolókat, olvashattam, Győrben milyen ünneplés övezte az eseményt. A 250 év távlata, a tűnődés azon, hogy 250 év múlva elhangzik-e újra, versírásra késztetett. A versek konstrukciójának létrehozásában, rejtetten, bizonyára segít a zene. A klasszikus zene és a jazz életem része. Mindig csodálom, ahogyan építkezik egy zenemű, ahogyan a zenei gondolatokat átveszi egy másik hangszer vagy hangszercsoport, ahogyan párbeszédbe lépnek, ahogyan visszatér egy-egy motívum, ahogyan helyére kerül minden hang. Mindezt persze nem lehet akarni a versben, egyáltalán, nem lehet akarni a versírást, ez számomra tilos. Az ihlet idejében kell létrejönnie a konstrukciónak az évtizedek alatt felhalmozódott költői tapasztalat segítségével.

Komálovics Zoltán: Sokszor beszélgetünk filmekről. Talán nem túlzás azt állítani, hogy rajongója vagy a filmművészetnek. Ugyanolyan nagy elmélyültséggel nézed a filmeket, ahogy az életedet éled. Több köteted is – leginkább talán a mondja édesanyám – filmszerűen, epikusan építkezik. Előfordult-e, hogy egy-egy versedet konkrét film vagy filmjelenet inspirálta?

Villányi László: Egy ifjúkori, Montázs című versemben voltak konkrét filmélmények, a régi Mozgó Világban jelent meg. A ’70-es évek Kádár-kori hangulata érezhető az Antonioni című versben: „Teniszlabda a kézben. / Kint / színtelen rácsok mögött. / Bent / színtelen rácsok előtt”. Kamaszkorom óta vagyok mozirajongó, elsősorban azokat a filmeket kedvelem, melyek képileg erősek. Szerettem a mozi hangulatát, a várakozást az előtérben, az ismerős arcokat, a mozivászon fehérségét, az elsötétülő nézőteret, a jegyszedő nénik elemlámpáját. Életem egyik nehéz időszakában – gyógyírként – a fiaim moziba vittek el Pesten. Bár a mozi mint helyszín már hiány, a feleségemmel szinte naponta nézünk filmet. Az első gyerekkori emlékem is vizuális, kétéves voltam, amikor máshova költöztünk, s bennem egy végtelenül hosszú utca képe maradt meg. A Lomb utca, ahol aztán felnőttem, amúgy körülbelül százötven méter. A filmes szemlélet lényegivé vált bennem, mert valóban szeretem, ha időben, térben egymástól távoli képek, történések egymás mellé kerülnek verseimben, ha közöttük feszültség keletkezik. Kezdetben ez szinte magától működött, aztán tudatossá vált, de csak akkor érvényes, ha természetes módon történik, ha a vers megengedi.

Komálovics Zoltán: „[V]alószínűleg egyetlen sejtből származunk / amelyet egy villámcsapás termékenyített meg / miközben lehűlt a föld” – olvashatjuk a mondja édesanyám című kötetedben. Sok helyen találkozhatunk könyveid olvasása során a természettudományos gondolkodásban gyökerező kérdésfeltevésekkel, képalkotással, gondolatformákkal. Honnan ered érdeklődésed a természettudományok iránt?

Villányi László: Egy remek középiskolai tanárommal felnőttként baráti lett a kapcsolatom, biciklivel közlekedett a városban, s ha meglátott, mindig megállt beszélgetni. Tőle kaptam kölcsön Simonyi Károly A fizika kultúrtörténete című könyvét, egy mondata megmaradt a fejemben: „A végtelen információ nulla információ”. Pedig akkor hol volt még az internet, amiről a kilencvenes évek elején, New Yorkban hallottam először, egy fiatalember lelkesen magyarázta, milyen nagyszerű lesz, ha párizsi és tokiói orvosprofesszoroknak utazniuk sem kell, az új technika segítségével konzultálhatnak egy bonyolult esetről. Most meg tapasztalhatjuk, áradnak a hamis információk, az áltudományos elméletek. Heisenbergtől olvastam a rendkívül izgalmas Rész és egész című interjúkötetet, aztán az ősrobbanásról, a világegyetem kialakulásáról. A ’80-as években kedvencem lett az Európa Kiadó Mérleg sorozata, olyan könyvekkel, mint a Bevezetés a természettörténetbe, A természet logikája, a Hány élete van egy sejtnek. Ebben a sorozatban olvastam Francis Cricktől Az élet mikéntje és Gánti Tibortól a Kontra Crick avagy az élet mivolta című könyvet is. A természettudományos olvasmányaimban számos részletet azért is megjelöltem, mert költészetnek tartottam, ezért kerültek verseimbe, mint például ez a tény: „a gyermek felnőtt koráig hordozza magában édesanyja sejtjeit”.

Komálovics Zoltán: „Nem istenkáromlás-e Istenre hivatkozni, emberi logikát tulajdonítani neki?” – kérdezed a mindenek előtt című kötet egyik versében. Munkásságod egészén végigvonul egy olyan sajátos vallási érzület, amely egyfajta panteisztikus-panteológiai világértés és ebből fakadó bámulat, áhítat formájában érhető tetten. Mi az a hittapasztalati forma, ami rendre hangot kap verseidben?

Villányi László: Amikor az ember szembesül azzal, milyen mérhetetlenül hatalmas és összetett az univerzum, milyen mérhetetlenül bonyolult maga az élet, s a föld történetének csak az utolsó időtöredékében megjelenő ember, aki sokkal mélyebben kötődik a természethez, mint azt felszínesen gondolnánk, akkor megrendül, s még inkább ellenérzést kelt, ha többnyire önigazolásra vagy hatalmi játszma eszközeként használva, úton-útfélen hivatkoznak Istenre. A Biblia parancsa nem vesztette érvényét: „Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét”. Einstein nem volt hajlandó elfogadni a kvantumelméletet, csak hajtogatta: „Az Úristen nem kockázik”. Bohr erre így válaszolt: „De nem is a mi feladatunk, hogy előírjuk az Istennek, hogyan működtesse a világot”. A hittapasztalatom elsősorban a Bibliához kötődik, nem az egyházhoz, a dogmákhoz, a családi kötelékben, a barátságban, a szerelemben megélt szeretethez sokkal inkább. Fontosak lettek a misztikusok, például Evagriosz, Eckhart Mester, Sienai Szent Katalin írásai, és olyan gondolkodóké, mint Simone Weil vagy Andrei Pleșu. Szakrális élményt elsősorban a természet, jó néhány zenemű és festmények jelentettek. Firenzében Botticelli Angyali üdvözlete, Rómában Caravaggiótól a Szent Pál megtérése, Jézus sírba tétele a Vatikánban, Colmarban Grünewald Isenheimi oltára, Milánóban Mantegna Krisztus-ábrázolása bensővé vált, megrendítő volt megélni mindazt, ami sugárzott belőlük.

Komálovics Zoltán: Régóta intenzív szellemi kapcsolatban vagy a pannonhalmi bencés közösséggel. Több versedet is egy-egy pannonhalmi szerzetes atyának ajánlottad. Véleményem szerint egyik legszebb szöveged a Söveges Dávid atyának dedikált versed. Mit jelent számodra a bencések közelsége? Mit adott neked Dávid atya tanúsága?

Villányi László: Bakonybélbe is évtizedek óta visszatérek, emlékezetesek a bolyongások egyedül és barátokkal, a szilveszteri séták, a kompletóriumok. Pannonhalmán számos könyvemnek volt bemutatója, rendhagyó órákon találkoztam diákokkal. Nagyszerű kiállításokat láthattam, az Arcus Temporumon pedig remek koncerteket hallhattam. Több szerzetessel lett baráti a kapcsolatom, általuk sok-sok szellemi impulzust kaptam, megérintett a bencés lelkiség, ehhez a vesperások is hozzájárultak. Egyértelmű volt, hogy az unokáim Pannonhalmán vegyék fel a keresztséget. Haláláig, több éven keresztül, rendszeresen utaztam Söveges Dávid atyához. Öröm volt vele beszélgetni, tájékozott volt a kortárs irodalomban is. Megkaptam tőle Szent Benedek reguláját, melyet ő fordított, felhívta a figyelmemet Cusanus és Ferdinand Ebner munkásságára. 1956-ban a gimnázium igazgatója volt, a forradalom leverése után véresre verték a falu piacterén, börtönbe zárták, de erről soha nem beszélt gyűlölettel, nem hallottam tőle panaszos szót. Alkatának, érdeklődésének lenyomataként a lelkiségtörténetről írt könyvet. Derűs hite, tartása, figyelme az emberek iránt, empátiája, előítéletek nélküli, szabad gondolkodása erősen hatott rám, úgy emlékezem rá, mint abszolút bencésre.

Komálovics Zoltán: A várakozás otthona című 2024-ben megjelent válogatott és új verseket tartalmazó köteted alapján milyennek látod az alkotói pályád ívét? Beszélhetünk-e a költészet kapcsán poétikai fejlődésről, a korábbi alkotói fázisok meghaladásáról? Vagy Rilkének van igaza, aki azt vallotta, hogy a költőnek egyetlen feladata van: érni, mint a fa?

Villányi László: Azonosulok Rilke hasonlatával. A kötet első verseit negyven éve, az újabbakat két éve írtam. A korai versek éppúgy lehetnek hitelesek, mint a mostaniak, nincs „meghaladás”. Nem szeretem a fejlődés szót, sokkal inkább kiteljesedésről lehet beszélni, a formák, megszólalások gazdagodásáról, hiszen időközben egyre többet tanultam. A szeretett költőktől elsősorban azt, hogy csak a magam törvényei szerint érdemes írni, akkor az eredményt magaménak érezhetem. Még a zenészek is vallják, hogy a finomságok, az egyéni megoldások, színek, ízek nem taníthatók. A tehetségemnek jócskán vannak korlátai, igyekeztem észben tartani őket, hogy érvényesen töltsem ki a magam kereteit.

Komálovics Zoltán: Én úgy látom költészeted alakulástörténetét, hogy kötetről kötetre egy olyan kibomlásesemény szemtanúi lehetünk, melynek során a poétikai főhangsúly egy-egy, az előző alkotóperiódusban látensen megképződő versalkotó mozzanatra tevődik át. Példának okáért a Vivaldi-kötetben bevezetett és hangsúlyossá váló perszonifikáció/perszonalizáció (amely folytatódik a valaki majd – ismeretlen költőnők versei és a mondja édesanyám című kötetekben is) már a korábbi könyveid lírai beszédmódjában megképződött a személyes hangot folyamatosan tárgyiasító, a szerző és a lírai én közt folyamatosan distanciát képző hangütés kidolgozása által. Érzel-e magad is ilyen természetű önkibontakoztató organikusságot a pályádon? Vagy inkább arról van szó, hogy az egyes köteteid újszerűsége éppen abból fakad, ahogyan elkülönböződik és leválik az előző könyv lírai világáról, azaz minden kötet egy külön, önmagára záruló világ?

Villányi László: Fiatalon nyilvánvalóan ösztönösen találtam rá valamely versalkotó mozzanatra, s később, felismerve, mi a sajátom, már tudatosan használtam. A személyességből nem engedek, nem én lennék, ha ez elmaradna. Természetesen egy-egy kötet után munkált bennem a megújulási vágy, hogy a lényeg ne változzon, de a forma, a megszólalási mód igen. A szabadkai villamos vagy a Vivaldi naplójából „csak” forma, nem a villamos vagy Vivaldi a lényeg, segítségükkel tudtam beszélni arról, ami abban az időszakban kavargott bennem. Az „ismeretlen költőnők” esetében a feminin énem működtetése volt a tét, a női hang bátorságra ösztönzött, és arra is, hogy ironikusan nézzek a férfiúi nemre. Mindhárom esetben megnyílt a lehetőségek világa. Az önkibontakoztatás, az úgynevezett énkifejezés, énmegvalósítás nem célom, az énem csak annyiban érdekes, hogy képes vagyok felismerni és felmutatni a költészetet.

Komálovics Zoltán: Az elmélet felől irányított olvasás számára az első alkotói korszakod (az Egy másik élet című kötetbe válogatott versek) egyfajta térpoétikai olvasatnak kínálkozik, hiszen a leghangsúlyosabb poétikai esemény ezekben a versekben a belakott/belakható tér olyan berendezése vagy színrevitele, hogy a leghétköznapibb tárgyiasságok (bicikli, esernyő, kockás ing, villamos, hidak, közök, utcák)
a Villányi-motívumkészlet tipikus elemeivé válva mintegy kirajzolják magát a beszélőt, annak lehetséges mozgásterét, sőt létrehozzák a beszédmódot is. Azaz az énteremtés a térteremtés függvényeként valósul meg. Mennyire zárul rá a teremtett poétikai tér a létrehozó hangjára, és mennyire szabadítja fel a tér otthonossága ugyanezt a hangot?

Villányi László: A poétikai tér nem zártságot, sokkal inkább a költői jelenlét szabadságát adja. Vissza-visszatérően járva Győr utcáit, a Rábához biciklizve, birtokommá lett, bensővé lényegült, poétikai térré válhatott szülővárosom, így általa kibővült a megszólalás mikéntjének esélye, felkínálta a mozgástér tágasságát.

Komálovics Zoltán: Utolsó önálló köteted, a mindenek előtt biopoétikai olvasata szinte megkerülhetetlen, hiszen a könyv madár- növény- és virágnevek egészen változatos katalógusát adja. A kötet verseinek többsége a faluhoz, a kerthez kötődik, hiszen hosszú városi és polgári életszakasz után feleségeddel 2018-ban a Mosoni-Duna mellett fekvő Győrzámolyra költöztetek, s egy csodálatos kertet alakítottatok ki a ház körül. Mit jelentett és mit jelent számodra birtokgazdaként és költőként ez az új környezet?

Villányi László: A Mosoni-Duna mellett, a töltésen gyalogolva megközelíteni a pékséget eleve derűssé tesz, még inkább, ha közben feltűnik egy szürke gém, kócsag vagy hattyú. Télen jégmadár száguld a túlsó partra, fentről hallom a vadludak párbeszédét. Tavasszal a kertészkedés vagy a tavacskánk tisztítása közben megunhatatlanul szól az énekes rigó; ha megpihenek fűnyírás közben, gyakorta láthatom
a kert fölé érkező hattyúkat; ha biciklire ülök, az ártérből bizonyosan felhangzik a zöldküllő kacagása. Így könnyebb elviselni az öregedéssel járó megpróbáltatásokat. A kerti történések önmagukban érdektelenek lennének, ha általuk a versekben nem szólhatnék létkérdésekről. A madár- növény- és virágnevek sem öncélúan vannak jelen a versekben, meggyőződésem, hogy a nevek poétikaképző erővel bírnak. Gondolj csak egy-egy regény város, utca vagy személyneveire! A térélmény sokkal csendesebb, mint volt a városban, az itteni lét nyugalmat ad. A győrzámolyi megálló járdaszigetéről felszállva a buszra, sokféle nyomorúságot, panaszt, örömöt és bánatot tapasztalhatok meg. A felnőttek és a kamaszfiúk egy részének a beszédmódja bántja a fülemet, már ha némán nem a telefonjukra merednek, és ha serdülő lányok káromkodnak, az különösen lehangoló. Biztató megnyilvánulásokat is lehet hallani, egyszer három kamaszlány kárhoztatta azokat a gyerekkocsit toló kismamákat, akik ahelyett, hogy a gyermekükre figyelnének, lefoglalja őket a telefonjuk. Két éve szívszorító élményben volt részem. Egy ismerősöm újságolta unokája születését, vidáman beszélgettünk, aztán a következő megállóban felszállt egy másik ismerősöm, és magába roskadva, sírva mondta el, hogy éjszaka mellette halt meg a férje, reggel hiába ébresztgette. Legutóbb egy munkaruhás férfi mellé ültem, aki megosztotta velem bánatát: telefonhívást kapott, hogy mentő vitte kórházba az édesanyját. Szerencsére elengedte a főnöke, átöltözik és utazik haza, Nógrádba, mert onnan jött ide dolgozni, ott csak közmunkás lehetne, pedig szobafestő, de hozzátette, ő bármilyen munkát elvégez, csak fizessék meg.

Komálovics Zoltán: Verseidben – szinte szembemenve napjaink költészetének komor, letargikus alaphangvételével – gyakran érhető tetten a mindennapok szépségein ámuló öröm, még abban az estben is, ha szöveg az elmúlás, a bánat és a fájdalom tapasztalatait rögzíti. Miből táplálkozik a Villányi-versek aurateremtő derűje?

Villányi László: Ez nyilván alkat kérdése is. Nem hunyom be szememet a szörnyűségek láttán, de azt sem hagyom, hogy a keserűség eluralkodjon rajtam, kikezdje szépségmániás mivoltomat, az öröm megélése utáni vágyamat. Ha az ember a családi vagy baráti körben szembesül súlyos betegséggel, halállal, akkor az kegyetlenül nehéz időszak, a versekre is kihat. Eddig minden megrázkódtatás, gyász után sikerült megerősítenem magamat. Nem süllyedhetek apátiába, úgy vélem, a halottaim is azt szeretnék, hogy a derű ne vesszen ki belőlem.

Komálovics Zoltán: Életed és alkotói pályád is Győrhöz köt. Innen indulva és ide visszatérve azonban beutaztad szinte az egész világot: Kínától az USA-ig, Szabadkától Moszkváig. Hogyan utazol, mit jelent számodra úton lenni? Hogyan válik a bejárt földrajzi tér verseid képzeleti terévé?

Villányi László: Távol áll tőlem, hogy utazási élményeimet versbe kényszerítsem, bármennyire is emlékezetesek. Ha költészetet rejtenek, akkor néhány momentum megtalálja a helyét. A legutóbb írt versembe harminc és hét évvel ezelőtti helyszínek kerültek. Az 1990-es évek elején New York-i, chicagói és torontói magyar közösségek meghívására kétszer jártam a másik kontinensen. Állhattam Montauknál egy sziklán, az Atlanti-óceánban, Staten Island-en vendége lehettem Görgey Guidónak, aki Thassy Jenő barátjával kísérletet tett arra, hogy megmentse a munkaszolgálatos Szerb Antalt. 1944 telén oldalkocsis motorkerékpárral még Balfra is elmentek, de ott is sikertelenül próbálkoztak. 2018-ban vonatoztunk feleségemmel és barátunkkal Yorkból Scarborough-ba, éppen apály volt, sétálhattam az Északi-tenger fövenyén. Kínában 1996-ban, a nemzetközi hírű győri fesztivál, a Mediawave küldöttsége tagjaként időzhettem. Kunmingban még sétálhattam olyan piacon, amilyennek a hangulata száz-kétszáz évvel ezelőtt is hasonló lehetett. Versbe viszont csak akkor került a Himalája kétezer méter magasságában fekvő város, amikor felfedeztem, hogy Li Taj-po is járt ott, s olvastam, hogy a kínai hagyományban mi a jelentése a Csiliao madárnak, az Égi Folyónak és a Világos Völgynek. Egy-egy versben úton lehetek, újraélhetem a hajdan megtapasztalt teret.

Komálovics Zoltán: A zenéhez hasonló fontossággal bír költészetedben a képzőművészet, akár klasszikus, akár kortárs metszetben. A képzőművészet iránti vonzódásod konkrét lenyomata a Lévai Ádám grafikusművésszel közösen készült, Kimméria című köteted. Kik azok a kortárs képzőművészek, akik inspirációt jelentenek számodra?

Villányi László: Kezdetben Lévai Ádám kiméraábrázolásai inspiráltak, aztán elindult a fantáziám, és a hosszú évek alatt lépésről lépésre teremtettem meg Kimméria világát. Akkor már Ádám rajzolt a szövegekhez. Elképesztő, milyen kimeríthetetlen fantáziával, leleménnyel születnek vonalas rajzai. Kovács Péter firkáknak nevezte munkáit, de micsoda súlyos „firkák” azok! Sulyok Gabriella műveiben különleges
a vonalak, foltok soha nem véletlen kavargása. Molnár Péter szerzetesi alázattal hozta létre kivételes teremtményeit. Sorolhatnám azokat a képzőművész barátaimat, akiknek a képeivel együtt élek. A festők közül Krajcsovics Éva a kedvencem, lenyűgöz, ahogyan kiküzdi a számára fontos színeket, megkomponálja azok mértékét, illeszkedését. Az ő műtermében otthon érzem magamat.

Komálovics Zoltán: Verseid nyelvi-retorikai megalkotottságának egyik jellemzője a metafora kiiktatása (vagy inkább tehermentesítése) annak ellenére, hogy pályakezdésed idején a magyar líranyelvet alapvetően a metaforaközpontú nyelvi hagyomány uralta. Milyen megfontolások vezérelték versnyelved korai purifikálását?

Villányi László: A hetvenes évek végén Nagy László volt a költőfejedelem, sokakra hatott, a metaforák burjánzásának időszakát éltük. A versformálásban hozzám inkább Vas István versbeszéde állt közel, rajta keresztül ismertem meg Kavafisz költészetét, szeretem újraolvasni verseit. Tudatosodott bennem, hogy számomra a metaforákkal visszafogottan bánó versformálás jelenti az utat, a köznapi beszédhez közeli megszólalás, a törekvés az egyszerűségre. Vezérelvem lett a pontosság, ezért a hideg fejjel elvégzett utómunkálatok elkerülhetetlenek, egyetlen fölösleges vagy oda nem illő szó se maradjon a versben. Nemrég leírtam a „jubileum” szót, tartalmilag rendben volt, de amikor felolvastam magamnak a verset, kiderült, hogy katasztrófa. Összegabalyodott a nyelvem, megakasztotta a ritmust.

Komálovics Zoltán: Szívesen beszélsz olvasmányélményeidről. Mindig megdöbbent, hogy mennyire intenzíven élsz benne az olvasás világában, akár a világirodalom, akár a magyar irodalom tekintetében. Az utóbbi időben többször említetted az amerikai regényíró, Marilynne Robinson nevét. Mitől vált kitüntetetté számodra az írónő munkássága?

Villányi László: Valóban, erről többször beszélgettünk, Marilynne Robinson szeretett szerzőmmé vált. Rendkívül eredeti, hogy a négy regénye ugyanabban a közegben játszódik, ugyanazok a szereplők, ugyanazt a történetet mondja el, más-más nézőpontból. Rokonszenves, közel áll hozzám, ahogyan a hitről ír, kíváncsivá tett a kálvinista közösségek, a kongregacionalista egyház iránt, ahol nincs hierarchia, mindenben a gyülekezet dönt. Nem is lett világegyház. Robinson Háztartás című regénye tűnődésre késztetően filozofikus, majd újra kell olvasnom.

Komálovics Zoltán: Egyszerre több könyvet is olvasol. Kik alkották, kik alkotják az utóbbi hónapok Villányi-könyvtárát?

Villányi László: Az izlandi író, Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol-trilógiája remekmű, ráadásul csupa költészet. Darvasi Laci prózájára is jellemző a költészet jelenléte, nem csalódtam monumentális trilógiájában. Megrázó volt átélni Debreczeni József Hideg krematórium című könyvét. Utána vidámat szerettem volna, negyven év után újra kézbe vettem a Švejket, de hát az a humor gyakorta sötét,
a hülyeség nem vész el, csak átalakul. Érdekel a történelem, a mára nézve is tanulságos Ablonczy Balázs Az utolsó békeév című munkája. A fogorvosommal Steinbeckről beszélgettünk, elvittem neki az Orosz naplót, de előtte persze beleolvastam, milyen részeket jelöltem meg tizenöt éve. Az egyik oldalon Steinbeck az orosz és az ukrán néplélek különbözőségéről ír, az orosz és az ukrán nyelv másságáról.
A világháború után járt ott, és derűsebbnek látta az ukránokat. Vajon mennyi derű marad az emberekben a mostani háború után? A magam és néhány barátom örömére elkezdtem összegyűjteni kedvenc verseimet, havonta egy verssel bővül az antológiám. Ezért aztán időről időre leveszek egy könyvet magyar költőtől vagy fordításkötetet. Legutóbb Szilágyi Domokos és Zbigniew Herbert volt soron.

Komálovics Zoltán: Nagyon finoman, szubtilisen szólalsz meg kortárs költőkről, kortárs költészetről, ám mindig egyértelmű elismeréssel beszélsz Tolnai Ottó műveiről, költői-írói világáról. Mi az, ami vonzóvá teszi számodra Tolnai Ottó alakját, írásművészetét? (Az ő esetében nehéz szétválasztani a kettőt.)

Villányi László: Ottó költészetével 1983-ban szembesültem először, akkor jelent meg Vidéki Orfeusz címmel a válogatott kötete, amiről előzetesen már lelkes szavakat hallhattam Parancs Jánostól, aki a szerkesztője volt. Ahogyan elvarázsoltak a versek, úgy varázsolt el Ottó személyisége is, amikor találkoztunk a ’90-es évek elején. Mindegyik kötetét szeretem, de a Wilhelm-dalok az egyik nagy kedvencem, a Balkáni babér pedig azért is, mert abban szerepel a Győrött, 1993-ban született Lötyöge avagy be kell-e avatkozni című opusz. Először egy tizenöt soros versként olvashattam, amiről kiderült, verscsíra. Megtapasztalhattam Ottó alkotói módszerét, naponta megmutatta, hogyan bővült, egyre bővült a vers, végül 118 soros lett. Fájdalmas, felemelő mű a népek gyűlölködése, a háború ellen. Ez a költészet olyan, mint egy folyamatosan szélesülő folyó, ha követjük kanyargását, érzékelhetjük, hogy újabb és újabb kis folyók táplálják, gazdagítják. Ugyanezt elmondhatom a prózákról és Ottó mesélőkedvéről is, történetek, figurák sokaságát osztotta meg barátaival, rengeteg humorral, költészettel. „Aki már nélkülözhetetlen része életünknek”, olvashattam a nekem szóló dedikációját, jóleső érzéssel, hiszen életem felbecsülhetetlen ajándéka, hogy rengeteget sétálhattam, beszélgethettem vele, s az egyik szereplője lehettem a Világítótorony eladó című könyvének. Találkozásaink vagy éppen
a telefonbeszélgetések során sok-sok könyvet ajánlott. Neki köszönhetően olvastam például Miloš Crjanski, Alaksandar Tišma, Slobodan Tišma és Mirko Kovač regényeit, miatta is érdekel minden új könyv, ami az egykori Jugoszláviával kapcsolatos, legyen bosnyák, horvát, szerb, szlovén vagy magyar szerző műve.

Komálovics Zoltán: Hartyándi Jenővel portréfilmet is készítettetek Tolnai Ottóról, A flamingó térde címmel.

Villányi László: New York-ban Baránszky Lacinál voltam, és újságolta, hamarosan meglepetésben lesz részem. Aztán megjelent Jutka és Ottó. Együtt nézelődtünk az ikertornyok tetejéről, kerestük a kínai negyedben a csikóhalcsontvázat. Ottóval időzhettem Szabadkán, Szegeden, Pécsett, Esztergomban, Veszprémben, Sopronban és persze szülővárosomban, Győrött, fenséges halételeket ettünk a palicsi és a ludasi tó partján, Zentán a Tisza-parti halászcsárdában, Trogirban, Splitben és Hvaron. A kivételes időszak mégis az volt, amikor Hartyándi Jenő barátommal több éven keresztül készítettük a rendhagyó portréfilmet. Úgy gondoltam, hogy ne egy kérdezz-felelek felvétel legyen, hanem hozzuk helyzetbe Ottót, a kamera előtt hadd létezzen a számára otthonos világokban, Palicson, Szabadkán, szülővárosában Ó-Kanizsán, a tanyájukon, és ráadásként az Adrián. Nem sajnáltuk az időt, így tanúja lehettünk a ludasi túrós bácsi tűnődésének a Szent Koronáról, vagy a kötélfonásnak a szomszédos tanyán. Kaštel Stariba sötétedés után érkeztünk, egyszer csak előttünk hullámzott a tenger. Az egyik reggelen Ottó kötegnyi verset adott kezembe, s amikor a következő évben elkészült a kötet, így dedikálta: „Villányi László barátomnak, aki már kéziratban olvasta ezt a könyvet, méghozzá a tenger partján – és most milyen jó gondolni erre, hogy valaki az Adrián olvassa az Ómamát”. Kaštela, a hét kastély öble, a magyar történelem fontos helyszíne, s amint megkaptam a történész erről szóló cikkét, azonnal elküldtem Ottóéknak. Este érkezett Jutkától a szörnyű válasz: „Ottó meghalt”.

Komálovics Zoltán: A magyar nyelvben szinte szinonimaként használjuk a líra és a költészet kifejezést, holott nyilvánvaló a jelentésükben megképződő tartalmi elkülönböződés. Benned milyen viszonyt alkot líra és költészet fogalmának jelentéshorizontja?

Villányi László: A magyar könyvkiadásnak volt egyszer egy nagyszerű sorozata, a Lyra Mundi. Ha abból indulok ki, akkor a líra alatt érhetjük a költői művek összességét. Az irodalom egyik területét. Bizonyára erre gondolsz. Számomra a költészet rendkívül tág fogalom. Az ősrobbanás, az univerzum, az élet keletkezése is költészet. Végtelenül változatosak a költészet megjelenési formái, a természetben, a szerelemben, a zenében, a képzőművészetben, sorolhatnám. Mindig arra törekedtem, úgy éljek, hogy ne sérüljön a Proust által „költői szemnek” nevezett látásmód, őrizzem és tágítsam, finomítsam azt az érzékenységet, ami által megélhetem a hétköznapi történésekben bárhol, bármikor feltűnő költészetet. A költészetben nem lehet csalódni.

(Megjelent az Alföld 2025/9-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Lévai Ádám tollrajza.)